Korábban már említettem, hogy amikor egy régi fényképezőgép (az a bizonyos Zenit E) a kezembe került, bizony felderengtek a régi szép idők, amikor nagyapám igyekezett a fotózással közelebbi kapcsolatba hozni - igaz, neki Yashica-ja volt (többek között), de ez a lényegen nem változtat semmin. (Speciel ő a fürdőszobában hívta elő a saját fotóit, nekem ez nem menne. Még.)

Mikor a keresőbe nézek, mintha időutaznék, kb 35 évvet visszafelé, Hozzá, akivel fotóztam, fociztam, kirándultam és akitől olyan sok élményt kaptam, amit csak későn, ilyen későn, szentimentális pillanataimban tudok igazán értékelni. Még nagyi zseniális almás pitéje is eszembe ötlik hirtelen... 

Szóval íme az egyik - technikai szempontból - legjobban sikerült kép, amely digitális változatában nem igazán adja vissza azt a hangulatot, amit egy fénykép akkor ad, amikor kézbe vesszük. A Cafe Analógban a negatívról szkennelték a képeket, utólagos módosítás nincs rajtuk. Régi, de nagyon igaz mondás, hogy egy kép nem is kép addig, amíg ki nem nyomtatják. Kézbe vehető, albumba tehető, egyedi.

Nos - mint az látszik - egy ilyen lépet telefonnal ma már simán lehet lőni, sőt, jobb minőségűt is. Mégis teljesen más élményt ad a fotósnak - itt főként ez a lényeg. Max 36 képkocka, ennyi "tere" van az ember unokájának egységnyi idő alatt, azaz jobban meggondolom, lenyomom-e a gombot, jobban kitalálom hogyan, merről, mikor fotózzak, jobban felmérem a lehetőségeket és nincs "végtelen" lehetőségem, mint a digitális világban. Szinte hallom, ahogy működik a kémia az expozíció pillanatában - sistereg a film, ahogy a fénysugarak elérik a felületét. És nem tudom az instára azonnal, még a fényképezőről fellőni a netre a képet, de nem is akarom, eszembe sem jut. Izgatottan várom viszont az eredményt, amikor végre az előhívott képekért mehetek.

Ez egyfajta belassulás, ami nagyon hasznos, jótékony hatású "gyógyszer" mostanság.

Nyilván lesznek ennél "értékesebb" képeim is - bár nekem a kislányomról minden kép értékes - ez a számomra történelmi jelentőségű kép mindenesetre ide kívánkozott a blogra. Az eredeti pedig még néhánnyal együtt egy keretben a falra kerül. Vagy egy albumba.
​

Naszóval hozzájutottam egy rég nem használt, ősrégi, orosz gyártmányú Zenit E típusú fényképezőgéphez. Eredetileg nagyapám Yashica-jával is nagy terveim voltak, de még nem került elő. Még.

Szinte minden nap megcsodálom, megsimogatom, nézegetem, tanulom.

Ez a tanulás jelenleg abból áll, hogy felmérem, tudok-e egyáltalán fényképezni vele. Ami biztos: a fénymérő nem működik, azaz jelen pillanatban csak úgy megérzésre találgatom az expozíciót - ugyanis mindent szépen manuálisan kell beállítani rajta: ISO (ez ugyebár a filmtől függ), rekesz, záridő. A fénymérő csak abban segítene, hogy "súg" egy kicsit, azaz megmutatja, szerinte hogyan állítsam be a gépet. Feltehetőleg a filmtovábbítás sem tökéletes.

Mindenesetre veszek bele egy tekercs filmet (fekete-fehéret, természetesen) és készítek pár képet jelenlegi tudásomra és lehetőségeimre alapozva.

Nem ússzátok meg, a géppel és nagyapáink technikájával való ismerkedésemet és annak produktumait itt is megosztom majd.